Az oktatónk, Heni szerint attól függ, hogy mennyire lesz sikeres hennafestő valakiből, hogy hány kilométer van a kezében.

A hennafestő tanfolyam után nem volt tehát más feladatunk, mint gyakorolni. És gyakorolni, és gyakorolni, és gyakorolni….

Ha azt mondom, hogy nem kellett erre noszogatni minket, akkor nagyon messze járok a valóságtól. Folyamatosan festettünk: önmagunkon, egymáson, a karjainkon, a lábainkon, a családtagok bőrén, bevállalós barátok kezein  :D (A képen azt láthatod, hogy nem volt türelmem kivárni, míg az egyik minta lekopik, ráfestettem vagy a maradék pici helyekre közé festettem a fent lévőknek... )

Aztán amikor átmenetileg nem volt szabad felület, akkor festettünk papíron, műanyag lapon, dekor gumin, de még szőlőlevélen is . (Ez utóbbi zseniális ötlet, majd egyszer mesélek róla külön…)

Ha épp nem festettünk (mert nem volt éppen sehol szabad bőrfelület) , akkor videókat néztünk, új minták, új technikák után kutatva.

Az én legnagyobb problémám abban az időben az volt, hogy ha megláttam egy szép festést, azonnal ki akartam próbálni. Előfordult, hogy este 9-kor kezdtem neki egy nagy mintának, aztán megvártam, hogy megszáradjon rajtam, és pasztával a bőrömön mentem aludni (hiszen a száraz hennapasztát min. 4 órán keresztül ajánlott a bőrön hagyni), majd persze reggel nem győztem összeszedni a lepedőmről a lepotyogott paszta darabkákat :D. (Viszont így legalább arról is van saját tapasztalatom, a száraz paszta nem színezi meg az ágyneműt, illetve ha valahol mégis megfogná, az egy sima mosással nyom nélkül kijön belőle)

A rengeteg festésnek köszönhetően (az első héten összesen 43 mintát festettünk meg ketten;) ), többször kellett friss pasztát bekevernünk, így gyakoroltuk ezt is rendesen, ahogy a hennatölcsér hajtogatását és betöltését is.

Mozgalmas, tartalmas és sikeres időszak volt. Imádtuk minden percét. És ma is úgy gondolom, hogy klassz alapozás volt a hennás életünkhöz.