Ez a kérdés  sokat foglalkoztat, amióta hennázom.

Mindig is maximalista voltam, és önmagammal szemben túlságosan kritikus, ami lehet, hogy néha hasznos, de általában feleslegesen nagy terhet rakok vele magamra. Sokszor tapasztalom, hogy a világ sokkal elfogadóbb, engedékenyebb a teljesítményemmel szemben, mint én magam. Vajon miért olyan nehéz néha kevésbé szigorú szemüvegen át vizsgálni saját teljesítményünket?

Kezeket fel, ha Te is túlságosan kemény vagy önmagadhoz! Kell-e, jó-e az, ha szigorú szemüvegen át  értékeljük a munkánkat?

Különösen igaz ez a kérdés a kreatív, művészeti tevékenységek esetén, hiszen a szabadkézi alkotásoknál nincs egységes mérce... És a szépség is nagyon relatív fogalom.

Nekem mégis nehezen megy, hogy elfogadóbb legyek a saját hennafestéseimmel. Pedig igyekszem. Pedig látom a folyamatos fejlődést. Pedig egyre inkább elhiszem, hogy a vendégek őszintén mondják, ha szép lett egy-egy minta. 

Aztán előbújik az a fránya kisördög, és a legszebb mintában is megkeresi azt az 1 pici vonalat, ami lehetett volna tökéletesebb is.... Őrület! (És őrületbe kergetem vele a családomat is :D :D :D )

Persze nem baj, hogy ez a kisördög folyton piszkál, mert ez ösztönöz arra, hogy folyamatosan tanuljak, gyakoroljak, hogy egyre magasabbra tegyem a lécet. Csak néha kicsit csökkenti a jól végzett munka örömét.

Látom a lányomon, hogy ő mennyivel több örömöt tud lelni az alkotásaiban. Pedig ő is elég maximalista, de ha megfest egy hennamintát, vagy megrajzol bármit, először is örül az alkotásnak. Másodszor büszke magára, hogy megcsinálta. Harmadszor elégedett, hogy egyáltalán megtette. Negyedszer örömmel fogadja az elismeréseket. És talán csak ezek után vizsgálgatja meg kritikusabb szemmel a kész művet. (De azt se túl hosszan.. épp csak annyit, hogy levonja a szükséges tanulságokat...) Nagy TANÍTÓ!!!! ;)

Hogy miért jutott mindez eszembe? 

Mert mostanában egyre többet dobálja elém a virtuális világ az egyéves festéseimet...  (Amiből persze már az is nagy dolog, hogy vannak egy évnél öregebb alkotásaim ;) Vagyis eltelt több mint egy év a tanfolyam óta... És én még mindig hennázom... Sőt egyre inkább hennázom ;) )

Mi tagadás, kicsit megmosolyogtató látni őket. Pedig akkor mennyire szépnek láttam az első botladozásokat is! Boldog voltam, hogy egyáltalán ilyeneket is tudok festeni. És még ma is érzem bennük azt a sok szeretetet, amivel készültek. Elfogadóbb vagyok az "első szülötteimmel"... 

Ha sikerülne ezt a rezgést fenntartanom folyamatosan, akkor kétségek és önmarcangolások nélkül alkothatnék ma is folyamatosan, boldogan, csak az alkotás örömét élvezve. (Ha van valami egyszerű, de hatékony módszered az önelfogadás fejlesztésére, azt szívesen fogadom!)

Na jó, azért ez nem egy sírós-kesergős-önsajnálós poszt akart  lenni!!! Tudod, hogy nem vagyok ilyen... Ráadásul a hennázás annyi pozitívumot, lelki fejlődést hozott az életembe, és annyira más dimenzióban létezem azóta, hogy örökké hálás vagyok! (meg örök elégedetlen a teljesítményemmel :D :D :D )

Elővettem néhányat az 1-1,5 éve készült festéseimből, és nemrég megfestettem őket újra... Érdekes élmény volt. Festeni is, és rájuk nézve értékelni az "akkor és most" állapotát. Mutatom:

Nem túl bonyolult minta, először mégsem sikerült igazán látványosra.

Na de most? ;)

Ez egy balkezes festés volt több mint egy éve, így most is bal kézzel csináltam.

Örömmel nyugtáztam, hogy a bal kezem is fejlődött...

Ez volt az első lábfej festésem... Ez már egészen felvállalható, ugye?

De azért az újrafestett harmonikusabb. (Bár én abban is látok hibát.... És te?)

Az előbbit rögtön a tanfolyam után, aznap este festettem.

Itt szembesültem vele, hogy nem is olyan egyszerű más kezére festeni :D

Hát valahol itt tartok most.

Imádom a hennás életemet! Jót tesz nekem, hogy állandóan tanulok, és tanulom elfogadni a munkáimat. És hiszem, hogy minden egyes új festéssel csökken bennem a fent vázolt bizonytalanság, és elhiszem, hogy amit a megrendelő szépnek lát, az szép is.