Na szóval az van, hogy igen...

Kicsit talán furán, fellengzősen hangzik a cím, de valahogy így. Mert a rasztám születése nem pillanatnyi szeszély, nem kamaszos lázadás (53 évesen, hihihi), nem szerelmi bánat miatti fazonváltási vágy, és nem polgárpukkasztási szándék eredménye.

A tudatos útkeresésem fontos újabb lépcsője. Igaz, ez csak külsőség, és mint tudjuk, a benső sokkal fontosabb, mint a külső, de azért mégis. Én most úgy érzem, fontos üzenete van ennek a külső változásnak is. 

Üzenet önmagamnak, és egy kicsit a külvilágnak is.

Végre eljutottam arra a szintre, (jobb későn, mint soha), hogy bátran felvállaljam önmagam. A lelkem mélyén mindig is szerettem volna bevállalós, vagány és néha akár polgárpukkasztó csajszi lenni, de igazából sosem mertem. Mindig fontosabb volt a környezetem véleménye, a család, a barátok véleménye, inkább gondosan őriztem a szófogadó, szabálykövető jókislány imidzsemet, mint hogy utat engedjek a vágyaimnak.

Az utóbbi 1-2 évben azonban valami megváltozott. Jobban észreveszem a jeleket, és bátrabban merek új utakra lépni, ha azt érzem, hogy a hívás összhangban van a lelkemmel. 

Így tanultam meg szinte angyali sugallatra hennázni, pedig azelőtt soha nem éreztem, hogy vonzana az efajta alkotás. Szerencsére hittem a megérzésemnek, és hennázni kezdtem, ami egészen más világba röpített másfél év alatt.  Persze továbbra is élem a kétgyerekes anyák szokásos életét: munkába járok, bevásárolok, háztartást vezetek, de most már van egy olyan szegmense az életemnek, ami igazán feltölt, amitől valósággá válnak a spirituális tanítások. 

A hennázás hozta el azt is, hogy örömmel legyek kicsit más, szívesen viseljem magamon a különböző hennafestéseket. Tudom, ma már nem olyan nagy dolog ez, hiszen rengeteg ember él tetoválások tucatjaival a testén, de nekem új volt. Azelőtt nem szerettem, ha megnéznek, viszont amióta folyton festek önmagamra (is), élvezem, ha megnézik a mintákat. Nem magamutogatás ez, nem feltűnő akarok lenni, egyszerűen csak önazonos vagyok a festéseimmel, és egyáltalán nem zavar, ha ezt látják. 

Csak úgy, exhibicionizmusból még mindig nem szívesen mutogatom magam. Nehezen fotózkodom, pláne nem kedvelem a selfie készítést, és főleg nem osztogatom meg ezeket csak úgy a virtuális világban. De ha már van rajtam egy szép henna vagy jagua minta, akkor más a helyzet. Azt az énemet szeretem, azt szívesen meg is mutatom.

Ugyanezt a "bátorságot" hozta, amikor rózsaszín lett a hajam, és rögtön éreztem, hogy ez én vagyok. Valahogy magabiztosabb lettem tőle. És imádom, amikor a gyerekek azt mondják: "Ott van a rózsaszín hajú hennás néni" . Mert ez én vagyok. Őszintén. Igazán.

És most egy újabb állomáshoz érkeztem.A raszta haj létrejötte a következő lépcső, méghozzá nagyon fontos lépcső. Mert ez egy erőteljes változás, és a külvilág szemében talán nehezen érthető. (Tudom, sokan gondolják, hogy "Szegény, ez is megbolondult 50 éves korára" , de ez már egyáltalán nem számít.) Én teljesen biztos vagyok önmagamban, nincs kétségem afelől, hogy ezt most meg kellett lépnem, tudom, hogy helyes döntés volt megengedni magamnak ezt a próbát. Amit az is igazol, hogy nekem teljesen természetesnek tűnik, hogy rasztám van. Nem szokatlan, nem furcsa, és nincs olyan érzésem, hogy "nem baj, majd megszokom" .

Ez vagyok én. Talán mindig is ez voltam, csak eddig nem mertem kifejezni. Az, hogy most végre be mertem vállalni, azt jelzi nekem, hogy jó úton járok. Végre nem tartott vissza az attól való félelem, hogy mit szólnak mások. Nagy dolog ez! Nekem mindenképpen! És boldog vagyok, hogy eddig eljutottam! (Kicsit sokáig tartott, de legalább megvan... )

És kérlek, ne gondold túl a dolgot: ugyanaz az ember vagyok, mint múlt héten, múlt hónapban vagy akár tavaly. Csak pár napja más a frizurám...  Ahogy időnként neked is, ha elmész a fodrászhoz ;)