Minek kell történnie  ahhoz, hogy az ember gyereke Isten gyereke legyen? Hogy végre meghallja azokat a lágy fuvallatokat, melyek amúgy is terelgetik az életét? Ha nem lépsz, az élet majd lép helyetted…

Furán éltem meg a gyerekkoromat. Azt hittem, mindenki így él, mások élete is hasonló, mint az enyém. Ezért elfogadtam. Ez volt a norma.  Hogy mindenkinek megvan a saját leosztott szerepe. Az enyém történetesen az, hogy egy félresikerült projekt vagyok. Egy gyerek mindent elhisz, amit mondanak neki…főleg, ha  egész gyerekkorában megállás nélkül azt hallja, hogy nem való semmire, kétbalkezes, nem viszi az életben sokra. Ehhez társul egy reggeltől estig dolgozó anya, az alkoholista apa, a kiközösítés az iskolában, állandó verbális és pszichikai bántások. Már alapból nem bírtam a közösséget, az óvodából többször megszöktem, vagy asztal alá bújtam. Semmi mást soha nem kívántam, csak annyit, hogy ezt az egy tulajdonságomat tolerálják. Hogy hadd legyek egyedül, magamban, a saját világomban, saját gyávaságomban, gyengeségemben.

Amikor férjhez mentem, azonnal áldott állapotba kerültem.

Sokat dolgoztam, (várandósan is!) azt hittem, ezt úgy kell, hogy mindenki megmondja nekem, mit kell még tennem, hogy  ne legyen kevés. Elfogadtam, hogyha nem szakadok bele a munkába, akkor keveset csináltam. Még bűntudatom is volt sokszor, ha volt egy kis szabadom, és olyankor haszontalannak éreztem magam. Érdekes, hogy akkor és ott sose éreztem, hogy nem normális, amit csinálok, csak így most visszatekintve látom annak! 

Megszületett az első gyermekem, aki angyalként jött, hogy segítsen nekem…

Magamra maradtam a fogyatékkal élő ANGYALKÁMMAL.

Akkor is azt hittem, ez így normális. Hogy az anya dolga egyedül, hogy felelősséget vállaljon, no de mellette munkahelyre járjon, földeken, fóliában, háztartásban dolgozzon.

Marcangolt a szívfájdalom és a bűntudat, hogy nem tudom megvédeni a gyermekemet senkitől és semmitől… nem tudtam anyatigris lenni, bevallom, és szégyellem!

Még mindig hagytam, hogy az erősek, a megmondók, a kritizálók uralkodjanak rajtam, most már a gyerekemmel együtt.  Ez sokkal, de sokkal fájdalmasabb volt, mint a pokol tüzében égni.

Egyedül voltam – vele egyedül. Mert már nemcsak az én életemet éltem, hanem az ő kis életét is! Ketten voltunk egyek. Magányosak.  Egy nagy családban.

Második gyermekemért sokat könyörögtem. A pici, pár hónapos babácskámat szorítottam a karomban, elmondtam neki a bánatomat, magányomat, és erőt merítettem tőle. Hogyan tud egy három hónapos csecsemő erőt adni az anyjának úgy, hogy azt az anya megérzi??

Folytatódott minden majdnem ugyanúgy, csak két gyerekkel… az egyiknek  szüksége volt  minden maradék energiámra, a másik valahogy csak úgy mellette felnőtt… amit azt hittem, soha nem fogok tudni megbocsátani magamnak.

Harmincvalahány évesen egy magányos pillanatomban tudatosan majdnem kiléptem az ablakon a harmadik emeletről...

Közben csendben voltak álmaim, terveim, vágyaim… de annyira le voltam foglalva, hogy nem volt IDŐM! Saját-időm!

50 évesen nagyon megbetegedtem. Eddig bírta a szervezetem a kizsákmányolást. Eddig bírta a lelkem az elnyomást. Eddig hagytam, hogy mindenki engem irányítson.

Túléltem. Minden átíródott. Már nem akartam olyan lenni, mint voltam. Mert 50 évig elég volt!

Lázadásnak tűnt, pedig nem az volt. Elutasítottam a kemót, elutasítottam a rádioterápiát, elutasítottam a gyógyszereket! Az egész családom fennhéjazva kikérte magának! Nem tudatosították, de féltek. Nem engem féltettek, magukat. Mi lesz velük nélkülem? Az önfeláldozó anya nélkül?

Kerestem egy szavahihető, megbízható természetgyógyászt, és váltottam.

Egyik napról a másikra átálltam vegetáriánus étkezésre. A családom azt mondta, nekem elmentek otthonról. Másfél hónap alatt 32 kg-ot fogytam.

Egyetlen egy emberke állt ki mellettem, jött velem minden orvoshoz, segített mindenben, az aki pici babaként is erőt adott.

Elvitt engem tetkót csináltatni. Elmentünk együtt lovagolni tanulni. Elmentünk együtt tanulni autót vezetni.

20 évig álmodoztam igazi hazámról, most két hét leforgása alatt eldöntöttem, elmentem Egyiptomba.  Erős késztetést éreztem, hogy megtudjak bármit is a felmenőimről, ezért másfél év alatt elkészítettem a családfámat, visszamentem 1698-ig.  Megtanultam taichizni, quigongozni, jógáztam, futottam, most pilatesre járok. Előbújt a kreatív énem, csodaszép dolgokat készítek, kézimunkázom.

A lelkem kezd hazatalálni, ismerkedik a szeretettel…

Ahogyan évek során változom, erősödöm, magabiztosabb leszek, úgy változik meg észrevétlenül a családom is. Általam. Mert már nincs gúzsba kötve a lélek. Így jönnek sorra az új barátok, maradnak el a régiek…

SENKIN NEM KÉREK SZÁMON SEMMIT! ÉN CSAK HAGYTAM, HOGY TANÍTÓK LEGYENEK GYÖNYÖRŰ ÉLETEMBEN.

Hálás vagyok mindezért, a családomért, a gyerekeimért, az egész életemért, mert mostanra rájöttem:

A GYENGESÉGEIM ÁLTAL LETTEM ERŐS!!!!

Isteni szeretet, békesség , és hála!

Anita